Már rég tudom, hogy mindenki másképpen olvas képregényt: a rajzolók meg nagyon másképp. Legutóbb, amikor a Menta teraszon gyűlt össze a társaság, elő- előkerültek képregény kötetek, hogy kézről kézre vándoroljanak. Nem akartam én sem kimaradni, elővettem hát a Doom Patrol egyik gyűjteményesét, hogy lássák én mit olvasok. Cserkuti, Tikos és talán további képregényrajongók csaptak le rá egyből, és célirányosan mustrálni kezdték a tartalmazott füzetek elejét jelölő Bisley borítókat. Alig kellett keresniük őket, szinte csak ezeken a helyeken nyílt ki a számukra. A borítók tényleg elég jók ugyan, de olvasás közben, rövid pillantáson túl többet nem időztem rajtuk, gyakorlatilag észre sem vettem őket. A Doom Patrol egyébként sem az a vizuális orgia, elsősorban kíméletlen gátlástalanságával hódít. Mindenesetre gyorsan átfutották az összes borítót, örültek neki, és visszaadták. Persze, a szituáció nem volt alkalmas arra, hogy tényleg elolvassák, de egyértelműen kiderült, hogy vannak akik egészen másképpen vesznek kezükbe képregényeket. Emiatt sem vagyok biztos abban, amit épp mondani akarok, bár rám nagyon igaz.
Vannak olyan képregényírók, akik szeretik szöveges bevezetőkkel, sűrű háttéranyagként szolgáló nem képregényes részletekkel kiegészíteni műveiket. Legutóbb épp Hamlet emlegetett egy 20 oldalasra tervezett képregényt, 4 oldal dokumentációval és újságkivágásokkal. Nekik szólna az a tanácsom, hogy "NEEEE!". Egész egyszerűen elegem van belőle! Alan Moore olyan szinten viszi már túlzásba, hogy egyszerűen átlapozom, és csak kicsit bánom, ha nem értek valamit később. (lásd Black Dossier) Eleinte tetszett, sőt egészen zseniális cuccai vannak, de most már túl sok. Másik példának ott van még mondjuk a Rex Mundi. Ebben is szeretik "korabeli" újságcikkekkel színezni a fejezeteket, de elolvasásuk kivétel nélkül feleslegesnek bizonyult, és ez még a jobbik eset.
És hogy miért utálom ezeket a hosszú szöveges részeket? Egyszerű: nagyon durván megakasztanak a képregényolvasásban. Regényt is elég sokat olvasok, nem ijesztenek a betűk, bár egy kollégámmal csak úgy hívjuk őket, hogy kép nélküli könyvek. Képregényt egyszerűen másképp, nevezetesen sokkal gyorsabban olvasok, és a hosszú szövegekről úgy pattanok le, mint egy kőfalról. Egyszerűen nem esik jól.
És ráadásul mint megoldás is béna valahol. Prózaíróknak szóló általános jótanács, hogy "ne mondjad, mutasd!". A jól felépített világot a szereplőkön és az eseményeken keresztül kell bemutatni, nem pedig olcsó leírásokon keresztül, amiket oda tesznek be, ahova éppen tetszik, mindenféle kötöttség nélkül. Nem szép, nem jó, nem szeretem.
Hogy filmes példát is mutassak: A Robotzsaruban még eredetinek tűntek a közbeszúrt "korabeli" reklámok, és igazából a Starship Troopersben is jókat röhögtem rajtuk, de a harmadik.. hatodik filmben már nem annyira eredeti, hogy megérje a kizökkentés. És a film még csak nem is akad meg annyira miatta, mint amennyire Jenő lepattan az álképregényes kőfalakról. Más is?
Vannak olyan képregényírók, akik szeretik szöveges bevezetőkkel, sűrű háttéranyagként szolgáló nem képregényes részletekkel kiegészíteni műveiket. Legutóbb épp Hamlet emlegetett egy 20 oldalasra tervezett képregényt, 4 oldal dokumentációval és újságkivágásokkal. Nekik szólna az a tanácsom, hogy "NEEEE!". Egész egyszerűen elegem van belőle! Alan Moore olyan szinten viszi már túlzásba, hogy egyszerűen átlapozom, és csak kicsit bánom, ha nem értek valamit később. (lásd Black Dossier) Eleinte tetszett, sőt egészen zseniális cuccai vannak, de most már túl sok. Másik példának ott van még mondjuk a Rex Mundi. Ebben is szeretik "korabeli" újságcikkekkel színezni a fejezeteket, de elolvasásuk kivétel nélkül feleslegesnek bizonyult, és ez még a jobbik eset.
És hogy miért utálom ezeket a hosszú szöveges részeket? Egyszerű: nagyon durván megakasztanak a képregényolvasásban. Regényt is elég sokat olvasok, nem ijesztenek a betűk, bár egy kollégámmal csak úgy hívjuk őket, hogy kép nélküli könyvek. Képregényt egyszerűen másképp, nevezetesen sokkal gyorsabban olvasok, és a hosszú szövegekről úgy pattanok le, mint egy kőfalról. Egyszerűen nem esik jól.
És ráadásul mint megoldás is béna valahol. Prózaíróknak szóló általános jótanács, hogy "ne mondjad, mutasd!". A jól felépített világot a szereplőkön és az eseményeken keresztül kell bemutatni, nem pedig olcsó leírásokon keresztül, amiket oda tesznek be, ahova éppen tetszik, mindenféle kötöttség nélkül. Nem szép, nem jó, nem szeretem.
Hogy filmes példát is mutassak: A Robotzsaruban még eredetinek tűntek a közbeszúrt "korabeli" reklámok, és igazából a Starship Troopersben is jókat röhögtem rajtuk, de a harmadik.. hatodik filmben már nem annyira eredeti, hogy megérje a kizökkentés. És a film még csak nem is akad meg annyira miatta, mint amennyire Jenő lepattan az álképregényes kőfalakról. Más is?
Bejegyzések
