Alfabéta-jelöltek 2009: Az apák bűnei

A 2009. évi Alfabéta-díjak április 18-án, az 5. Magyar Képregényfesztiválon kerülnek kiosztásra. Az addig hátralévő időben szeretnénk kicsit jobban bemutatni az idei jelölteket, ezért készítettünk egy miniinterjú-sorozatot. A mai válaszadónk Az apák bűnei két alkotója, Fehér Zoltán (Zorro de Bianco) és Zabos Csaba (Graphit).

Mióta publikálsz képregényeket, hol találkozhattunk eddig a munkáiddal?
Graphit: – 2006 óta jelennek meg képregényeim a Pinkhellben. Az első, A torony című munkámat is Zorro jegyezte, a The Gang-et Pap Károly, a Másnapot pedig Péteri Gábor írta.
Zorro: – Alapvetően rajzolónak és nem írónak tartom magam, a mostani jelölés mégis mint írót érint. Képregényeket persze mindkét „munkakörben” elkövetek. Az első, nyomtatásban is olvasható munkám 2003 márciusában a Mások magazinban jelent meg. Ha anno a szerkesztők nem rágják a fülemet, hogy az addigi karikatúráim folyományaként mégiscsak kijárna már egy jó kis képes sztori az olvasóiknak, valószínűleg soha nem vágok bele és nem térek vissza a gyerekkorom nagy szerelméhez, a képregényhez. Nem támasztottak elvárásokat, a cél pusztán egy olyan képregény elindítása volt, ami melegekről szól és a mai Budapesten játszódik. Az első nyolc oldalt az egyik színházkritikus/író barátommal szültük meg, a szereplők kitalálása és jellemrajza legalábbis az ő fantáziáját dicséri. Később a Szivárvány köz több stripet is megélt és egy három oldalas kis lektűrre is elégnek mutatkozott. Az utóbbiakat már mint író is jegyeztem – tapasztalhatóan nem sok sikerrel. (A témában egyébként sem lehet lekörözni a Max und Moritz-díjas képregényklasszist, Ralf Königet.)
Ez a „kis” kitérő meghatározta a jövőmet: a festészettől elkanyarodva, gyakorlatilag teljes mellbedobással a képregény mellett köteleztem el magam.
Ha a kérdés az idei jelölésre vonatkozik, akkor leginkább csak azokat a képregényeket sorolnám fel, ahol íróként is jegyzem magam. Ilyen a Vogel, a csíkos pizsamában maradt kis zöld és csúf fiúcska sztorija, aki a Kemenes Tamás által írt első (és félbemaradt) kalandja után is hű maradt a Pinkhell magazinhoz. Saját interpretációmban és strip-formátumban a lapunk 3. számában lehetett vele találkozni. Szintén a Pinkhellben jelent meg az első novella-adaptációm, amit Jorge Luis Borges A halál és az iránytű c. műve alapján követtem el. A feldolgozás bizarr ziccerét, miszerint a szereplőket állatfigurákkal helyettesítettem, Fritz Zoli remek, kifejező, karakterjegyekre kihegyezett rajzai (szerintem) ragyogóan feloldották. Az apák bűnei, amit Graphitnak írtam, szintén adaptáció és Christianna Brand novellája alapján készült.


Milyen alkotók, milyen képregények gyakoroltak rád nagy hatást?
Graphit: – Gyerekoromban, amikor talán még olvasni sem tudtam, a Disney-féle képregényeket nézegettem, később pedig az Asterix lett a nagy kedvencem. De nagy hatással volt rám Möebius, Hermann Huppen, Max Bunker és Dubravko Matakovic is.
Zorro: – A jelöléshez köthető válasz ismét csak „prózai”. Próbálok tehát az írói oldalára fókuszálni.
Úgy vettem észre, hogy leginkább azok a munkák vannak rám nagy hatással, ahol maga a mesélhető, anekdotaként is továbbadható, csupasz sztori általában nem sokat mond el magáról a műről. Ebben az esetben, ha pusztán a történés elemeit ragadjuk csak ki, nem fogjuk tudni közvetíteni az adott film, regény vagy képregény „üzenetét”, mert az jóval rejtettebb, illetve élményszerűbb. (Sokan erre használják a „hangulata van” jelzőt, pedig nem erről van szó – ez ugyanis úgy hangozhat, mint amikor egy nőre azt mondjuk, hogy „érdekes”.) Egyébként nem érzek minőségbeli differenciát a „sztorizható” és a történetről leváló, áttételesebb, „metafizikusabb”, kódoltabb alkotások között – egyik sem értékesebb, mint a másik. A saját típusán belül a zsánerekben gondolkodó és inkább szórakoztató képregények ugyanúgy lehetnek remekművek vagy fércmunkák, mint a vaskosabb, többrétegű darabok. Persze mindezt eldönteni csak akkor tudjuk, ha valóban „látjuk” az adott művet.
Azok közé tartozom, akik szembe fogalmazzák magukat Wittgenstein elhíresült kijelentésével, miszerint: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” A művészet – szerintem – mindig is arról próbált „hírt adni”, azt próbálta megidézni, ami megfogalmazhatatlan, alaktalan és nem lehet ez alól kivétel a képregény sem. Emiatt is beszélhetünk mágiáról.
Hogy a konkrét példákat ki ne kerüljem: jelentős hatással volt rám a Maus, ahol először találkoztam a rajz egészségesen alárendelt, azaz inkább kiegészítő szerepével – azzal, hogy ebben a felkavaró, szövevényes és megrendítő történetben biztos, hogy nem szabad a grafikai világot cizellálni, túlrajzolni, mert öncélúvá válik. Minden történetnek meg kell találnia a saját vízióját, vizuális együtthatóját, ki kell egészíteniük egymást. Ez a sztori jellegéből fakad és ha lehetséges, akár a legaprólékosabb kidolgozás is indokolt. Speciel ez a módszer a Mausnál vagy a másik nagy kedvencemnél, a Tükörvárosnál éppen az egyszerűsített, stilizált formák irányba terelte Spiegelmant és Mazzuchellit, nagyon helyesen.
Persze ott van ellenpéldának a Metabárók vagy a December 32, ahol a részletgazdag, festői ábrázolásmód majdnem hogy követelmény, de legalábbis jól megfér a szöveggel. Jodorowskyt rendezőként is nagyra tartom, sok a közös szempont a gondolkodásunkban, abban, ahogy és ahonnan az univerzumot értelmezzük. Igaz, hogy egy olyan néző/olvasó számára, aki kevésbé ismerős a különböző mágikus rendszerek és a „szürreál-pszichedelika” világában, nehezebben fejthetők fel a „képei”, számomra viszont éppen ezek a rejtett aspektusok jelentenek kapcsolódási pontokat, így a Metabárókat sem csak egy izgalmas fantasyként éltem meg. Beleszerettem a többrétegűségébe, a „hagymahéj-szerűségébe”, mint ahogy az anime-rendező, Hayao Myazaki is fontos, inspiráló alkotó az életemben – szintén amiatt jelentős előkép, mert nála sem csak a „csupasz” történetről szólnak a mesék, de ha valaki „pusztán” szórakozni, kikapcsolódni szeretne, akkor sem fog csalódni – nem kell feltétlenül elmélyednie mondjuk a sintoizmus szellemtörténetében.
Bilal is mesterien bánik a zsánerek alkalmazásával és egyszersmind kiforgatásával. A December 32 egyértelműen mutatja, hogy milyen finoman lehet egy átlagosnak induló sci-fibe végül komplett művészetfilozófiai eszmerendszereket integrálni.
De ugyanilyen réteges író Alan Moore is, igaz, eddig csak a Watchment olvastam tőle – lévén a botrányos angoltudásom többre nem predesztinált –, de a kezdeti előítéleteim – amiket általában az amerikai képregénnyel szemben táplálok – csakhamar leomlottak. A hajamat téptem, mikor az első két részt kivégeztem és hiába is nyúltam volna a befejező harmadaik kötetért. Borzasztóan élvezem, hogy ahányszor csak újraolvasom, mindig felfedezek egy rejtett szálat, részletet, ami viszont szervesen ízesül az egészbe.
Hogy a humor se maradjon ki: egyértelmű, hogy Goscinny a nagy kedvenc, hiszen mind a Lucky Luke, mind pedig az Asterix hozzájárult ahhoz, hogy most paneleket és buborékokat firkálgatok a szabadidőmben. De Ptiluc vagy Johan Sfar is lenyűgözött – legalább olyan jó írók, mint amilyen rajzolók –, így nagyon sajnálom, hogy a Disznóól vagy a Rabbi macskájának további részei azóta sem jelentek meg magyarul.
Hogy érintett, hogy jelöltek az Alfabéta-díjra, mit jelentene számodra a győzelem?
Graphit: – Mindenképp meglepett, bár a díjakat általában nem tudom hová tenni. Aki kapja, büszke rá, aki nem, próbálja csökkenteni a jelentőségét. Persze a hatvan induló közül az első négy jelöltbe bekerülni szerintem szép teljesítmény, ráadásul az idei zsűrizés menetét is nagyon korrektnek találom. Örülnék a díjnak, nyilván mindenki örül, ha elismerik a munkáját.
Zorro: – Meglepődtem, bár a jelölő bizottságban benne voltam. Viszont elég sok induló volt az első fordulóban ahhoz, hogy nem igazán reménykedtem abban, hogy Az apák bűnei túléli a rostát.
Tudom, hogy többen elmondták előttem, de én is valahogy úgy érzem, hogy számomra már a jelölés is elegendő annak a megerősítésére, hogy talán sikerült valami érdekeset átmenteni az eredeti novellából és „képregényre fordítani”. Igaz, ezt a munkát még inkább csak ujjgyakorlatnak szántam, szeretnék elszakadni a jövőben az adaptációktól.

Hogyan értékeled a saját alkotásodat, mennyire vagy elégedett vele?
Graphit: – Végül is ez csapatmunka volt. Így, egy év távlatából még mindig tetszik, bár elég kevés idő állt a rendelkezésünkre. Ha nem kellett volna annyira sietni, egy-két kockát biztosan újra rajzoltam volna.
Zorro: – Azon alkotók táborához tartozom, akik soha nem érzik befejezettnek a művüket és ha lehetséges volna, folyamatosan ugyanazon a munkán dolgoznának, azt csiszolgatnák mind tökéletesebbre. Szerencsére erre még csak esélyem sincs, úgyhogy megpróbálom lenyelni a gombócot a torkomban, amikor később fel-fel lapozom a régebbi képregényeimet. A saját anyagoknál legalább csak magamra lehetek dühös, ha utólag úgy érzem, hogy valamit másként kellett volna csinálni, Az apák bűneinél viszont megpróbálom helyenként Graphitra fogni a tévedéseket. Ez persze nem sikerül, mivel a képes forgatóban minden egyes beállítást és fényelést is precízen kidolgoztam neki – ami pedig az ő munkafázisait illeti, azokra „sajnos” nem lehet panasz. :)
Milyen képregényes munkákat tervezel a közeljövőben?
Graphit: – Éppen Zorro forgatókönyvét rajzolom ismét, amit a Pinkhell következő, hatodik számában szeretnénk publikálni.
Zorro: – Tervekből nincs hiány. Jelenleg Graphittal ismét egy közös munkán dolgozunk, de ezúttal nem adaptációról van szó, hanem saját sztoriról. Ha minden jól megy, április 18-án, a Képregényfesztiválon már mindenki olvashatja a Pinkhell hatodik számában. A képregény címe Orlando és nem árulok el titkot, hogy közvetett módon köze van a Virginia Woolf jegyezte regényhez. Úgy tűnik, Graphittal gördülékenyen tudunk együtt dolgozni, remélem, ez a jövőben is így marad.
A készülő Pinkhellbe rajzolóként is beszállok, az Orlando mellett ugyanis elvállaltam a Felvidéki Miki által írt Fekete Holló következő epizódját. Aki olvasta az előző számunkban megjelent, Fritz Zoli által prezentált Holló-sztorit, talán emlékszik rá, hogy egy amolyan magyar szuperhős-paródiáról van szó, nem kevés utalással igazságos királyunkra és a közkedvelt denevéremberre.
A következő Pinkhellre szintén van már saját sztorim, Katalán torony címmel. A forgatókönyv és a figuratervek készen vannak, valamikor a tavasszal neki is kezdek, mivel ez a tervem már évek óta a fiókban lapul, itt az idő előrukkolni vele.
Ami még igencsak a jövő zenéje és leginkább szabadidő függvénye, az két képregényalbum megvalósítása. Még tavaly januárban megírtam mindkettő szinopszisát, de a forgatókönyv kidolgozása egyelőre várat magára – illetve sokban függ a lustaságomtól is. :)
Az egyik, a Bétaville címet viseli és az 1940-es évek Budapestjén játszódik, amolyan steampunkos miliőben, droidokkal és kallódó dzsentrikkel megfűszerezve, a másik pedig a már ismerős Vogel gyerkőc egy hosszabb kalandját indítaná útjára. Az utóbbi történet egy trilógia első állomása, a hármas felosztás pedig leginkább a Tarot hármas körét követi, így az egyes kötetek is a Sal, Sulphur és Higany alcímeket viselik. Tehát van munka bőven...