A dicséret mindig jólesik, pláne, ha olyasmiért kapja az ember, amit szándékosan csinál. A pár hete megjelent új Asterix-kiadáshoz készült fordításomnak eddig is pozitív volt a visszhangja, most pedig a kiadó továbbított egy véleményt, idézem.
„Őszintén örülök, hogy a világhírű Asterix-sorozat végre méltó fordításban elérhetővé vált a magyar olvasók számára. Fordításához gratulálok, kiválóan ültette át nyelvünkre a francia szöveget. A legtöbb képregény-fordító elköveti azt a hibát, hogy szellemesebb akar lenni az eredeti szöveg írójánál, s ebből csak kínos viccelődés származik. Ön nem ezt az utat járta, ragaszkodott az eredeti szöveg hangulatához, s ezt nagyon helyesen tette.”
Valóban pontosan ezt akartam elérni. Imádom a sorozatot, és mindig bosszantott, hogy egyik korábbi fordítás sem adja vissza az eredeti szellemét. Kétségtelen, hogy az eddigiek szolgáltak remek beszólásokkal, és különösen Tímár Györgynek a Junior Alfa kiadásban megjelent sziporkái nagyon élvezetesek. Csakhogy nem sok közük volt ahhoz, amit René Goscinny leírt...
Márpedig ez egyrészt félrevezeti az olvasót (nem mindig világos, hogy az adott helyzethez mi köze van valójában a humoros replikának), másrészt magát a fordítót is hihetetlenül nehéz helyzetbe tudja hozni. Az alapfeladat ugyanis abból áll, hogy adva van egy vicces történet, benne némi nyelvi leleménnyel, ebből kell egy jól folyó magyar szöveget csinálni.
A versikés megoldás, amit egyébként sokan kedvelnek, különösen sok csapdát rejt magában. A legfőbb gond: minden egyes megszólalásba rímet kell csempészni – márpedig az eredetiben nincs rím (sőt, egyetlen más idegen nyelvi fordításban sincs). Ez azzal jár, hogy még oda is nyelvi humort próbál tenni a fordító, ahol az eredetiben helyzetkomikum volt, nem attól lett vicces az adott kép vagy oldal, amit mondtak a szereplők. Ez már egyenesen átköltése az eredeti műnek, ami szakmailag megkérdőjelezhető.
De ha már mégis ezt az utat választja valaki, hát akkor bizony nagyon erősen fel kell kötnie a gatyáját és minden egyes nyelvi poénnak ülnie kell.
Sajnos, a Tímár-féle verzió nem volt kéznél, így csak a másik két létezővel tudom összevetni a sajátomat, de szerintem ezekből is kiderül a fordítói közelítések közötti különbség. Mindössze két képet választottam ki, a képregény 9. oldalának az aljáról. A teljes képek az új, technikailag gyönyörű verzióból származnak, alatta a Bíró János-féle változat (1989, Egmont), végül pedig a Kopeczky Lászlótól származó legelső (1968?, Forum, Újvidék).
Első kép: Asterix kérdésére a gallnak álcázott római bemutatkozik, és elmondja, hogy került a rómaiak fogságába. A Kopeczky-féle fordítással azon kívül, hogy kicsit irodalmias, semmi gond, Bíró viszont versben próbálja ezt is megoldani. A két rímpár közül azonban az egyik nagyon jó (én köztem/ütköztem), a másik viszont legfeljebb közepes (hazám/lazán), ráadásul a nyelvi rétegek ütközése furcsa hatást ad.
Második kép, első szöveg: noha nem néztem meg fordítás előtt Kopeczky verzióját, apró stiláris eltérés van csak a mondataink között. Tartalmilag az enyém annyiban pontosabb, hogy az eredetiben nem az a lényeg, hogy Lutetia környékén békében élnek a rómaiak a gallokkal, hanem az, hogy Asterixék faluján kívül mindenhol máshol Galliában ez a helyzet. Bíró azonban itt már komoly bajba került (miközben tartalmilag jó a második mondata): az „okkal” a levegőben lóg, kínos megoldás, és az indok/ok szavak egymás után nagyon közel állnak a szóismétléshez (indok-indíték-indító ok).
Második szöveg: Kopeczky fordítása megint csak keresettebb az enyémnél és az eredetinél. Ahol csak lehetett, igyekeztem élő beszédet alkalmazni. A nem éppen intellektuális beállítottságú rómaitól eléggé távol is áll a választékos fogalmazás. A versikés változat pedig itt aztán tényleg nagy gondban van. Őrjáratban/mi járatban - gyenge rímpár, ráadásul , hogy kijöjjön, el kellett hagyni a létigét, ami értelmileg is zavaró egy kicsit. A „kinézek én/volt a zekén” páros sem éppen tiszta, és a „zeke” szót nem igazán szoktuk olyan általános értelemben használni, mint mondjuk a „gúnyát”, ami beleférne, mint valamilyen generikus ruhanemű, ha már egyszer nem sikerült nevén nevezni. De az eredeti mondatnak a tartalma is elveszett, hiszen nem tudjuk meg, hogy a magyarázat szerint kémnek tarthatták a rómaiak. „Ahogy kinézek én” – hát, ebből nem derül ki, miért kellett láncra verni.
Harmadik szöveg: Az eredeti szöveg így szólt: „Les Romains n’ont pas les yeux en face des trous”. A „ne pas avoir les yeux en face des trous” kifejezés magyar jelentése: nem lát tisztán, nem érti, amit mondanak neki. Szó szerinti fordítása: „a rómaiak szeme nem a lyukkal szemben van”. Tehát ez egy nyelvi humor, kisebb szójáték (ugyanis addig nem volt szó lyukakról). A fordítói feladat egy ilyen esetben egy hasonló „értékű” szójáték beszúrása úgy, hogy azért kapcsolódjon is Obelix mondata az előzőekhez.
Sajnos, Kopeczky ezt érthetetlen módon nem tette meg, hanem egy teljesen semleges tartalmú mondattal váltotta ki – nem is világos, miért kuncog Obelix, hiszen se nem vicces, se nem kapcsolódik igazán az előző mondathoz. Bíró esetében pedig eleve itt üt vissza a fordítói koncepció: ha mindenhova viccet tesz az ember, oda is, ahol az eredetiben nincs, mivel jelezhetné, hogy itt viszont van? Hát ő bizony sehogy. És a rím „látjuk/a lyuk” még valahogy csak hagyján, de a „zavarja szemén a lyuk” teljesen értelmetlen, hiszen az embernek nincs lyuk a szemén, még rómainak sem. Valamiért ragaszkodott a „lyuk” szóhoz (ha már ott volt az eredetiben), és ez a lapos poén jött ki belőle.
Pedig szerintem eléggé adta magát az általam választott megoldás: a közhelyszótárban is minden bizonnyal szereplő „rémeket lát” egy betűjének a cseréjével sikerült egy hasonlóan humoros mondatot adni Obelix szájába, amin jogosan nevethet.
Zárszóként csak annyit, hogy Asterixet fordítani nagy élvezet és ahogy haladunk a sorozatban, egyre nagyobb kihívás, hiszen idővel Goscinny kezdte rendesen elengedni magát a nyelvi poénokkal...
Bejegyzések
